Aki ismer személyesen tudja, versengő típus vagyok már, ha lehet ezt nagynyilvánosság előtt mondani. Néha azt érzem ez olyan negatív kifejezés. Minek az az állandó versengés, minek is kell nekem mindenáron megmutatni, bizonyítani akár magamnak, akár másoknak, hogy képes vagyok rá, megtudom oldani és mindezen túl Én tudom a legjobban megoldani. Egy oka, nem hagy nyugodni a feladat. Ha csak szikrája is jön a gondolatnak, képes vagyok nem aludni, mert csak pörög-pörög bennem a megoldás lehetősége. Nem volt ez másként akkor sem, mikor először hallottam annak a lehetőségét, hogy meg kellene tervezni egy süteményt. Egy olyan süteményt, ami hírnevet hozhat a megalkotón kívül egy településnek is. Annak a településnek, ahol tíz évig éltem és iskolás éveimet is tölthettem. Miként válhat egy sütemény egy település jellemzőjeként? Beethoven és a pályázati kiírás adta mindennek a kulcsát. Biztosan mindenki tudja, ismeri a kötődését Beethovennek Martonvásárhoz. Iskolásként minden ünnep kezdetén, mint énekkaros az Örömódát daloltam diadalittasan. Kötelességemnek éreztem részt venni ebben a pályázatban. Beethoven kocka megalkotása, mely jellemző a zeneszerzőre éppen úgy, mint a városra. A városra. Ha a zeneszerzőt nem venném számításba, bizonyosan valamiféle kukoricás édességben gondolkodnék, hiszen a Magyar Tudományos Akadémia kutatói, itt kísérletezik ki fajtanemesített búzáit, és kukoricáit, aminek részese volt sok éven keresztül a lányaim nagymamája is. No de ott a zeneszerző, a nagy klasszikus. Édességben a nagy klasszikus a csokoládé, de mitől válik Beethovenné? Egy violin kulccsal a tetejében bajosan. Utána néztem hát, mit is szeretett annak idején a művész. Akár csak Én, nagy rajongója volt a kávénak. Hatvan szem babkávéból készítette a kávéját és fogyasztotta naponta többször is. Kávé, csokoládé és egy kávézó mely a művész egyik darabjának a nevét kapta az új városközpontban, ennél remekebb vonulat nem is lehetne. Für Elise még a hangzása is olyan simogató, akár egy lágy csokoládé krém. A beltartalom összeállt a fejemben, jöhet a következő lépés a kockaságának mivolta. Miután a városközpont egy letisztult építészeti stílust követ színében, anyaghasználatában egyaránt, azt gondoltam ezt a letisztultságot kell követnem. Ezzel a gondolattal kezdtem neki a sütésnek. Némi pikantériával , ami egy kávélikőrt jelentett a krémben, összeállt a végeredmény. Ekkor még csupán egy letisztult vonalvezetésű sütemény volt , szerettem volna egy jelzést, egy finom jelzést, ami nem egy hangjegy vagy bármiféle kottajel. Billentyűk, az első pár billentyű a zongorán, ami szintén megjelenik a főtéren, ahol megpihenhetünk ezen a zongorát imitált fapadon.
Mennyire voltam izgatott? Mennyire remegett a kezem miközben felsorakoztattam a pályamunkáim a nagyérdemű előtt? Nagyon! Nagyon, nagyon. Hosszú óráknak tűnt a várakozás , hogy ítéletet hirdessenek, megüti a mércét és válhat a név viselőjévé ez a sütemény.Úgy ítéltek, ítélkeztek, hogy büszkén viselheti a Beethoven kocka nevet. Ezek után, mindennek a tudatában büszkén autóztam haza, hogy a lányaim már az utcánkba a nyakamba ugorhassanak örömükben.
A sorsát illetően várakozás, ez a legjobb szó. Várakozik, hogy a nagyérdemű kedvenc süteményévé válhasson. Addig is pár kép amolyan, miként állt eggyé a fejemben egy város és egy zeneszerző, mindez sütemény formájában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése