Élesen él bennem az emlék.Alvásból ébredeztek a kicsik kócosan,némelyik arcán az alvós párna mintái.Meglepetten mint aki szellemet lát néztek rám,majd kuncogva szaladtak a csoport szobába elújságolni a hírt,Emma anyukáján kötény van.Pillanatokon belül csillogó szemmel,volt akinek az orra is,tolakodtak a kis konyha ajtajában, kiváncsiskodva mit keres itt egy anyuka.Engedélyt kértem,mert ezt a finomságot szerettem volna elkészíteni a kicsiknek.Erdélyben járva, egyik vacsoránk alkalmával puliszkát tálaltak fel,juhtúróval és finomra sütött szalonnával.Próbálkoztam,nem egyszer nem kétszer,de ezzel a juhtúrós történettel és a kukoricaliszttel nem sikerül megbarátkozni.Viszont elgondolkodtam.Ott kukorica vízben,akkor nézzük búzát,tejben.Ugyan nem liszt,legyen dara.Ott juhtúró,akkor nekem tehéntúró,és ha ott sós akkor édesen próbálom és már össze is állt egy új étek.
Ezzel a tudattal a tarsolyomban vonultam a tea délutánra és kevertem, kavartam mire uzsonnára sorakoztak a gyerekek.Leültem egy kis asztalkához ahol rögvest körbeálltak.Az orromtól pár centire kérdezgettek.
Ez mi?Mondtam,tejbegríz.Egyik kislány az orrnyergén csálén ülő szemüvegben olyan közel az arcomhoz,hogy szinte pislogni sem tudtam meredt rám, az nem ilyen!Ez most ilyen,és jött egy kanál tejbegríz a tányérba,majd rá egy kis túró tetejébe méz,ismét gríz ,kevés túró és aranyló méz.
Nem tudom hányan készítik azóta így a tejbegrízt,de Én ma éppen így készítettem,annyi különbséggel,hogy a karácsonyra kapott vanilliás citromos mézzel locsoltam meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése