Káposztás tészta karanténban

Tegye fel a kezét, aki szereti a káposztás tésztát! Most az, aki cukorral eszi! Aki borsot őröl rá! Aki mindkettőt! Kezeket a magasba, ha a kelbimbót kedveled!

Ha mindegyiknél a magasban volt a kezed, akkor el ne lapozz, olvass tovább, mert igazi csemegét mutatok.

Napok óta káposztás tészta ehetnékem volt. Karantén konyhámban ott várakozott egy szép, nagy fej, édes káposzta. Ha csak szóba hoztam, a lányok leszavazták végül, paradicsomos káposzta készült belőle. Ma, mikor szélesre táram a hűtő ajtaját, ott figyelt a spárgaköteg mellett egy doboz kelbimbó. Gondoltam eljött az én időm, nem hagyom, hogy leszavazzanak, ha a magam kedvére is, de most káposztás tésztát fogok készíteni, kelbimbóból. Szeretem mikor karamellesre pirul a kel és már éreztem is a számban az ízét. Viszont megfelelő tészta, nem volt itthon. Kaptam magam, és gyúrtam egy tojásból, 8,5 dkg lisztből (pizzalisztből) csipet sóval, egy adag tésztát. Még pihent, egy marék kelbimbót vékonyan felszeleteltem, vaj és olaj keverékén ledinszteltem, majd egy kanál cukrot hintettem rá, és rápirítottam.

Ezzel a karamellesre pirult káposztával megtöltöttem a vékonyra nyújtott tésztáimat, és lobogó, bő vízben, pár perc alatt kifőztem. A maradék kelre kanalaztam egy keveset a tészta főzővizéből, öntöttem hozzá egy kevés tejszínt és merülő mixerrel pépesítettem. Kicsit utána sóztam, kevés cukor, hogy megfelelően édes legyen, egy gondolatnyi fehérbor a zamatának, és már tálaltam is. Az ízletes ragúra ráhelyeztem a kifőtt, töltött tésztákat, végül rózsaborsot őröltem a tetejébe.

Jó étvágyat és jó egészséget kívánok mindenkinek!

Tízezerszeres nap

A reggeli kávékortyolgatásom közben olvastam, ma, szuper Hold van. Tízezerszeres nap. Ma gondolkodj és cselekedj úgy, hogy hatványozottan fog rád hatni. Tehát, kényeztető nap lesz a mai. Semmi nem fog gátat szabni ennek, tudatos leszek és figyelem minden lépésem. Az első lépések nehézkesek voltak ugyan, irtózatos migrénnel, hányingerig fajult fejfájással autóztam anyukámhoz. Hasogatott, de útközben fantasztikus ötletek jutottak eszembe, olyan megvalósításra érdemesek. Ennek a boldog tudatában próbáltam élvezni a napsütést és felül kerekedni a fájdalom hozta rossz közérzeten.

Talán a nőnapi virágok, talán Emmám vidám jelenléte, a szoros ölelései, de túljutottam a nehezén. Ahogy múlt a fájdalom, úgy jött az éhség és ezzel együtt annak az érzése, hogy valami különleges ízt ennek. Legyen édes is meg sós is. Legyen valami pikantériája. Sarkig tártam hát a hűtő ajtaját, és kutakodtam a szememmel. Az üvegpolcon tejföl, tejszín és túró, az alatta lévő polcon egy jókora márványsajt várta, hogy különleges ízével feldobja a napom.

Így történt, hogy a márványsajt és a túró, igazi ízélménnyé vált a nap végér, kiegészülve zamatosra pirított dióval.

Márványsajtos túrógombóc, pirított diós morzsában:

10 dkg márványsajtot lereszeltem és villával összekevertem 15 dkg túróval , 6 dkg búzadarával, csipet sóval és két tojással.

Fél órát pihenni félretettem, és ez idő alatt elkészítettem a morzsát. Egy száraz serpenyőben négy jókora kanál zsemlemorzsát, egy marék vágott dióval és két evőkanál kristálycukorral összekevertem. Folyamatos keverés közben addig pirítottam, még a cukorkristályok olvadni kezdtek és körbevonták a morzsaszemeket. Nagyon kell figyelni, mert a felmelegedett serpenyő maradék hője is tovább piríthatja és hamar odakap.

Hogy legyen egy kis mártás is a gombócok és a morzsa mellé, 5 dkg márványsajtot, 1 dl tejszínnel összeforraltam és tálalásig félre tettem.

Sós vizet forraltam, majd lassú tűzön kifőztem a gombócokat. (Évek óta szaggatom így a sajátos galuskagombócokat.)

Szűrőkanállal a morzsára szedtem őket, meghempergőztek benne és tálaláskor mellé kanalaztam a tejszínes mártásból.

Sós és édes. Zamatos, roppanós és lágy. Ezerszer, sőt tízezerszer ízletesebb mint bármikor ezidáig.

Mit jelent gazdagnak lenni?!

Ha nem tévedek, az új év első napján, a gazdagságban reménykedve mindenki unalomig ette a lencsét. Lencseleves, lencsesaláta és főzelék, esetleg pástétom. Magam részéről a pástétomot választottam, főként mert ez a nemes feladat, hogy meghozzam a gazdagságot az idei évre, szóval, rám hárult a lencseevészet. Mivel csak magamra számíthattam, így bátran és kedvemre kísérletezhettem vele. Ez a kísérlet hozta meg annak gondolatát, hogy pisztáciapasztával ízesítsem a lencsémet. A siker nem maradt el. Azóta már annak a gondolata is megjött, hogy dióolaj kerüljön a lencséhez, ha legközelebb kedvet kapok a fogyasztására.

Gazdagság.

Már most annak érzem magam. Nem csak az ízélmény végett, amit a pisztácia hozott a lencséhez, hanem annak a gondolata is, hogy miként alkossak a maradékból egy új ételt. Amikor nem kell vásárolni menni, mert a hűtőben még lapul annyi virsli, és lencsepüré, fel nem használt leveles tészta, amiből mára ebéd vagy nassolni való készüljön.

Nem fogok patikamérlegen kimért receptet adni, hiszen kinek, kinek mi lapul a hűtőben, abból gazdálkodjon. Ötletet viszont örömmel adok a maradék felhasználásához.

Két ételt készítettem. Egy lencsés pitét, és lencsés, virslikarikákkal töltött kosárkákat.

A maradék lencsepástétomba, elkevertem három egész tojást. Azt éreztem ennyi elég lesz ahhoz, hogy sülés közben megfogja a pástétomot és miután elkészül, szeletelhetővé váljon a pite. Kicsit utána sóztam, megtöltöttem a leveles tésztával kibélelt formámat, befedtem a méretre szabott tésztasapkával, amit középen egy kicsit bevágtam, hogy a rotyogó töltelék gőzének legyen hol kijönnie, illetve ha túltöltöm, legyen helye a tölteléknek nőni. Tojással lekentem és irány 180 fok a sütőben.

No de még mindig volt egy kis tészta és tölteléknek való lencse. Viszont annyi nem, hogy kitöltse a formákat. Ekkor jött a gondolat, hogy ha egy, egy virslikarikát elrejtek a tészták belsejében, akkor elég lesz a lencsekrém is.

Elég lett. És mázlimra, pont elég.

Így készült mára két olyan gazdagságot hozó étel, amit az év végén, remélem nem felejtek el, és az unalomig evett főzeléket, vagy levest már alapból ezekre fogok felcserélni.

Nektek, mi lapul a hűtőben?!